2017. január 4., szerda

Egy dallam.

Mióta az eszét tudja utálta a szomszédot. Utálta a hangját, utálta a járását, mindenét. Ahogy azzal a pökhendi járásával ment ki a kertbe, ahogy a kapát fogta, ahogy belevágta a földbe, ahogy a növényeit locsolta vagy épp ültette. A maga pökhendi módján. Egy bugris, mindenki láthatta. Már a szülei sem szerették a szüleit, az apja külön figyelmeztette arra, hogyha meglátja, hogy vele barátkozik, szíjat hasít a hátából. Félte az apját, így meg sem próbált mást tenni, utálkozni egyszerűbb volt. Ez azóta is tartott, hol szóval, hol tettel. Valamiért a földből kifordított nagyobb kövek mindig átrepültek a kerítésen, néha megültek hetekig, de ha palántára estek, abból mindig nagy purparlé támadt. Persze senki sem hagyhatta annyiban, a kövek folyamatosan vándoroltak, senki sem vállalta be a tulajdonjogot. Aztán persze ott volt az a dallam. Ki lehetett vele kergetni a világból vele, személyes sértésnek érezte és a szomszéd mégis ezt fütyülte! Ekkor szakadt el benne a cérna és ment be a városba. Meg sem állt a rendőrségig és alaposan kipanaszkodta magát. Tulajdonképpen nem változott semmi, csak a harc került át egy magasabb szintre. A támadás választ követelt, a válasz újra támadást. Egészen a múlt hét keddig. Villogó fényekre ébredt és aznap már nem történt semmi, pedig ott állt lesben a tuják mögött. Semmit nem bízott a véletlenre, mégis hiába várt. Ahogy másnap és harmadnap sem és azóta soha. Az átdobált köveket se dobta vissza senki, a szépen ápolt kertben kezdik felütni a fejüket a gyomok. Biztos ami biztos, még bedobta a konyhaablakot egy kővel, de semmi reakció, minden csendes. Most a konyhában ül és maga elé mered. Nincs harc, nincs értelme az életének, nem arathat győzelmet és nem háríthat több támadást. Semmi nem olyan már, mint ami régen volt. Egy dallam jár a fejében. Halkan dúdolni kezdi..

Nincsenek megjegyzések: