2015. szeptember 23., szerda

A gaz csábító!

Most, hogy valaki szépen elrontotta a reggeli örömködésem tárgyát, így arra gondoltam, hogy mivel a téma a lábaim elé vetette magát, nem állok ellent a kísértésnek. Legalábbis ebben a kísértésnek. Mert ugye amúgy bárminek ellent tudok állni, kivéve azt. Mármint a kísértést. De így súlyoznom kell, már ami az ellenállást illeti. Néztem a büfé étlapját és a holnapi napra frankfurti levest és császármorzsát jelez. A büféételek jellemzően jellegtelenek, az utóbbi időben ez az egyetlen valamiféle kilengés a rosszul kinéző és ehetetlen ételektől a csábító, ámde valószínűleg ugyanolyan ehetetlen ételek irányába. Amúgy a menza frankfurti leves egy konyhaművészeti talány, mert annak ellenére, hogy megjelenésében nagyon bizarr, mégis ehető. Odahaza például sosem sikerült ennyire rosszul kinézőre főzni, ami azért nem furcsa, hiszen ami jól néz ki, attól valahol el is várja az ember, hogy az íze is meglehetős legyen. Így ha az ízvilág rendben van, az nem is olyan nagy csoda, ellentétben a közétkeztetésben felbukkanó levesekkel. Ugyanígy van ez a császármorzsa esetében is. Arról nem is szólva, hogy az elegáns helyeken kapható császármorzsa sem felel meg az én morzsadefiníciómnak, mert az egyben, egy serpenyő alakúra megsütött egy centi vastag tészta, amit egy tányéron nyolcfelé tépnek és bármilyen gusztusosan tálalják is, ettől még nem lesz morzsa. A morzsa ne csak a nevében legyen az (már ha nem a pulikutyáról van szó!) hanem nézzen úgy is ki! Azaz a lepény nem morzsa, a lepény az lepény, legfeljebb több darabban van! Úgyhogy összeszorítom a fogam és ellenállok a smarnivágynak, legfeljebb holnap fogom a fogam szívni, hogy ebből mégis rendelni kellett volna..

Nincsenek megjegyzések: