2014. június 4., szerda

Verébfi

Elöljáróban leszögezném, hogy nem szeretek ártatlan állatokat mészárolni. Ezt a kijelentést nyilván valamilyen formában hitelteleníti az a tény, hogy húst eszem. Nyilván - de valamit enni kell. Az oroszlán sem csinál morális kérdést a gazellaevésből, sőt, talán maga a gazella se. Utóbbi csak igyekszik mindig a leggyorsabb maradni - abból sosincs baj. Addig biztosan nincs, amíg ki nem tesznek sebességkorlátozó táblákat a szavannán. Mindez azért jutott az eszembe, mert tegnap egy verébfinek lettem akaratlanul is, de a végzete. Aki tudja, hogy hanyatt fog esni, az előtte leül. Én se tettem volna másként, így elmondható, hogy a sors hibája volt - máris sikerült a lelkiismeretemet terhelő nyomás egy részét egy megfoghatatlan dologra áttenni - nem mintha ettől jobban kellene magam éreznem. Szóval csak egy villanás volt, egy kis puffanás és tolleső - ez látszott az autóból. Gondolkodtam azon, hogy félre kellene állni és megnézni, de arra jutottam, hogy a hangból ítélve nagy kár nem eshetett. Még szerencse, hogy a tehenek nem repülnek, mert annak egészem más következménye lett volna. Szóval otthon még mindig csüngött a kismadár élettelen teste a hűtőrácson, pont mint egy morbid cirkuszi előadáson a trapéz ördöge. Megmutattam a dolgot a macskának, először nem fogta fel az egészet, aztán egy ragadozó magabiztosságával kikapta a tetemet és elvonult, hogy konzíliumot rendezzen a pázsiton. Tartottam tőle, hogy a madár alsónadrágját is ott fogja lehúzni, azaz minden apró toll és pihe lesz a környéken, de csak megpaskolta a lábával és rosszallóan közölte a nézésével azt, hogy máskor legyek szíves működő játékot hazavinni - és nem foglalkozott a dologgal többet, így az én tisztem maradt a tetem elsuvasztása. A macskák személyes tragédiája, hogy nem repülő száraz macskatápos zacskót ütöttem el, mert annak kedvező fogadtatása lehetett volna, így maradt az unott közöny és részemről a rossz lelkiismeret..

Nincsenek megjegyzések: