2014. január 20., hétfő

Nincs kedve

Ma vonattal utaztam. A hír régebben korántsem volt ennyire hírértékű, hisz naponta előfordult, azonban mára egyértelműen nóvummá vált. A történet egyszerű és rövid, bár szerintem tanulsága azért van. Az előttem lévő ülésen valaki, talán egy nagymama ottfelejtette a sapkáját. Ráülhetett és amikor felkelt, már nem volt erre figyelme, így ott maradt az ülésen. Hagytam már ott dolgot vonaton, ami szerencsésen meglett így semmiképpen nem akartam elfordítani a fejem és másvalaki problémájaként értelmezni ezt. Így, amikor arra járt a kalauz, szóltam neki. A vonaton nem volt zsúfoltság, a fülke fele lehetett csak nagy jóindulattal tele, de a kalauz válasza meglepett. Azt mondta, hogy ez egy esemény, neki erről jegyzőkönyvet kellene felvennie és most nincs kedve dolgozni ezzel, a sapkát meg feldobta a kalaptartóra, hogy majd a takarítók begyűjtik és talán leadják a végállomáson. Leszálláskor még összefutottunk, amikor is megköszönte, hogy szóltam neki. Ezzel kapcsolatban merült fel bennem két kérdés/felvetés. Az egyik az, hogy a számítástechnika korában, amikor minden kalauz számítógéppel mászkál, miért olyan bonyolult - ha a MÁV ragaszkodik a jegyzőkönyvhöz - a gépen kitölteni egy jegyzőkönyvet pár gombnyomással? A másik, hogy tulajdonképpen milyen jó is a vasútnál dolgozni, ugyanis ott az ember maga dönti el azt, hogy épp van kedve dolgozni vagy sem - munkaidőben..

Nincsenek megjegyzések: