2011. február 16., szerda

A vég kezdete!

Tegnap azon tűnődtem, hogy az általam készített és buzgón az arcomba kanalazott brokkoli krémleves igazán elbírt volna egy kis reszelt parmezán sajtot, már csak az ízélmény végett is. Amikor az egészet csak úgy futólag és támogatást várva a nejnek megemlítettem, közölte, hogy hiszen van a szekrényben parmezán. Ördöge volt, mert tényleg leltem. Egy igazi balfék vagyok, hisz ott kesergek valamiért, amivel amúgy dugig telve van a szekrény, pedig meg is nézhettem volna. Persze feltételezni, hogy valami nincs és ezért sajnáltatni magam mindig egyszerűbb, mint megnézni, hogy tényleg van-e? Azt hiszem ez az 'így járás' tipikus és minősített esete..

Nincsenek megjegyzések: