Elrémít a saját szemetünk. Na nem maga a szemét maga, mert az azon anyagok halmaza, ami már egyszer feltűnt a bevásárlókosarainkban, hanem a mennyisége. Minden héten megtelik egy kb. 120 literes kuka válogatott mindenfélével, amit aztán egy kedves sárga fémszörny apró darabokra cincál, és egy másik egy üregbe tapos, ahol sorstársaival várakozik az örökkévalóságig. Pedig ahogy a hulladékunkat vizsgálom, rengeteg hasznosítható dolgon akad meg a szemem. Van papír hegyekben, műanyagok garmadával, és egy igazán kis rész csak a tulajdonképpeni kommunális szemét. Ausztriai nyaralásunkra gondolok, amikor is egy kis tanyán a hegyek mögött, a ház mögé betérvén örömmel konstatáltam, hogy legalább öt kuka van egymás mellett, és bennük fajtánként szétválogatva a hulladék. Egy újabb dolog, ami megint csak ott képes működni, és nálunk nem. Csak ott éri meg ezeket a dolgokat külön gyűjteni, nálunk minden veszteséges, vagy nincs gazdája. Emlékszem, amikor egyszer botor m ódon kettesben (jómagam egy teherautónyi sittel, a sitt békésen az autón várakozott, míg én a hivatal ördögeivel birkóztam) bementünk az önkormányzatra megkérdezni, hol lehet környezetbarát módon lerakni a törmeléket. Úgy néztek rám mint egy őrültre, és kifelé menet még a rendszámomat is felírták, és bár ugyan ők sem tudták, gondolhatták, jó lesz még ez a szám ha netalán találnak valahol egy teherautónyi sittet az árokparton. Az ügy hepienddel zárult, sikerült kinyomozni hol lehet lerakni legálisan. Immáron egyedül, de visszamentem és megosztottam ezt az információt a hivatalban ülőkkel. Na ők ilyet még tényleg nem láttak...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése