2006. szeptember 29., péntek

Misszionáriusok

Nem szeretem a misszionáriusokat. Nem azért mert hisznek valamiben, az mindenképpen becsülendő, hanem amiatt, hogy a hitüket mindenképpen bele akarják a másikba erőltetni. Kérdem én, hogy jön egy (fehér/fekete/barna/zöld/kék) ember ahhoz, hogy Afrikában egy szerencsétlen bennszülöttnek elmondja, hogy amiben hatezer évig hitt, az nem igaz, mert itt a jobb és tökéletesebb hit, az enyém. És jönnek az érvek, gondolom a 'csak' és az, hogy 'nekem van puskám' és 'van egy csomó fertőző betegségem'. Azok a szerencsétlenek pedig, akik békében és harmóniában éltek eddig a természettel, mert nem akarták megbántani az isteneiket, most kapnak egy időnként hozzájuk leereszkedő Istent, aki fennen hirdeti, hogy az ember az úr, minden állat alárendelt. Ez állítólag jó nekik, és a misszionárius azzal a boldog tudattal fekszik le este, hogy jó dolgot cselekedett megint 'x' vademberrel, és civilizált ember lett belőle, pedig mekkorát téved.
Mindenkiben rejlik egy kis misszionárius időnként, így bennem is. Utálom a saját misszionáriusomat és igyekszem erővel elfojtani, de időnként előtör a kis pimasz. Ezúton kérek elnézést azoktól, akiket megbántottam azzal, hogy próbáltam jobb meggyőződésük ellenére vitával 'megtéríteni' őket. Belátom, hogy az embernek meg kell hagyni a gondolkodás és a hit lehetőségét ebben a világban, bár azt is látom, hogy ezt a lehetőséget egyre többen dobják el maguktól önként, mert könnyebb lesz ettől szerintük az életük.
Lelkük rajta.

Nincsenek megjegyzések: