Újra és újra rádöbbenek, és emlékeztetnek is rá, hogy immáron nem vagyok pesti. Ez elképzelhetetlen örömöt és megnyugvást tud nekem okozni, mert mindig zavart a város jelenléte és a benne élő emberek. Nekem Budapest és a pesti ember nem azt a fényt és csillogást jelenti, amit mondjuk egy külföldi lát, amikor buszból végignézi a körutat, vagy sétál egyet a Hősök terén, hanem a piszkot, a tolakodást, a közönyt, a szemetet és a kutyaszart. Lehetne ez másképp is, most láttam Prágában, de mi (illetve ők) ezt akarjuk/ják, ehhez ragaszkodnak. Nem akarják, hogy megismerje őket a szomszédság (MI KÖZE HOZZÁ!!! - Általános hozzáállás), nem szeretnek kiülni a tornácra, hallgatni a csendet és nézni ahogy nő a fű, helyette harcolni akarnak az utolsó helyért a villamoson/buszon, szívni a szmogot és hallgatni a város tompa moraját az ablakból esténként. Hétvégén lemenni vidékre (Mert a pesti ember szerint Budapest fent van, minden hozzá képest lent.) és ott azzal kérkedni, hogy bezzeg mi a nagyvárosban lakunk. Széthagyni a szemetet, kidobni az autóból a megunt kutyát, aztán azzal a boldog tudattal térni haza, hogy milyen rossz lehet azoknak ott lent. és milyen jó itt nekünk..
Pedig ha tudnák...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése